Volt Juan Brevának

teste óriás csak.

De benne – lányhang,

amilyen senkinek.

Mosoly, ha árad,

mégis alatta

hangok lelkei fájnak.

Citromkertjei suhognak

a szendergő Málagának.

Könnyébe tengersókat

old föl a bánat.

Homérosz-vak a hangja,

és anyaga dalának

tenger, mely fénytelen,

narancs, melyet kivájtak.

Ez is elég direkt, gondolkoztam rajta, hogy berakjam-e, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt. Ahogy leírja, mennyire keveset érünk, ha nem mutatunk meg mindent önmagunkból, hogy az elhallgatás is hazugság és kevesebbek leszünk tőle.