Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje

    maszatol, ajkamon a megivott sörök

    habja még. Szivar a fogam közt, úgy ülök.

    Lelkemben vitorlák láthatatlan menetje…

    S mint vén galambdúcok forró, pettyes szemetje,

    száz szennyes álom ég bennem, és füstölök,

    s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök,

    hogy olyan, mint az ős-fák évgyűrűs szövetje.

     De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott szívvel

    - s leöntve már egy kisebbfajta hordót -,

    kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott,

    szelíden - mint az Úr -, pisáljak egy nagyot,

    az ég felé ivellőt, barnát, messzecsorgót

    - helyeslést intenek a délceg napraforgók.

“száz szennyes álom ég bennem”
Emiatt a rész miatt választottam be. Tetszik, hogy egy ilyen hétköznapinak beállított leírásban is benne van, hogy olyan dolgokra vágyik, amit nem lehet.