Ülök és nézem a világ minden bánatát, minden elnyomást és

   szégyent,

Hallom a tetteik után lelkifurdalás közt gyötrődő fiatalemberek

   titkos, görcsös zokogását,

Látom a szegényes életben az anyát, akit gyerekei bántanak, s meghal

   elhagyottan, csonttá fagyva, kétségbeesetten,

Látom a feleséget, akit férje bánt, látom a fiatal nők áruló csábítóit,

Észreveszem a féltékenység mardosását, a rejtőzni törekvő,

   viszonzatlan szerelmet, látom a föld e látványait,

Látom a csata, a dögvész, a zsarnokság művét, látom a vértanúkat,

   a foglyokat,

Figyelem az éhínséget a tengeren, a tengerészeket, akik sorsot

   vetnek, kit öljenek meg, hogy megmentség a többiek életét,

Figyelem a sértést, a megalázást, ahogy a pimaszok bánnak a

   munkással, a szegénnyel, a négerrel meg a többivel,

Ülök és nézem mindezt az aljasságot, végtelen haláltusát,

És látom és hallom és hallgatok.

Nehéz megmagyarázni, hogy ez nekem miért is jelent titkot, hiszen azok amikről beszél, mindenki számára nyilvánvalóak, ő pedig azzal nem segíthetne, ha beszélne róla. Tehetetlen és ez nem titok. 
Pont azt írja le, amit mások nem szívesen mondanak ki: hogy nem tesz semmit.