Ez lett a kedvenc képem, örülök, hogy ez is lett az első. Színes, vidám lehetne, de mégis olyan tompa és erőtlen, nincs meg benne az az energia, ami lehetne. Nekem egyértelműen az álmodozásról szól, valami olyasmiről, amit könnyű lenne megkapni, jó lenne, mégsem merjük.

Hogy búcsura kélt
csönd s könnybe borúlva
szivünk s alig élt
omolva borúba:
sápad szine hóra,
a csókja jeges;
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!

A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hirnöke annak,
mi szűmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyű a híred:
neved ér s vele vád
és gyász veri híved.

Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága, -
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód;
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!

Társam vala rejtve -
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszöntöm-e tán? -
Könny s csöndbe borúlva.

Nekem ez a vers arról szól, hogy mennyire rossz látni, ha egy barátunk vagy bárki, akit ismerünk másoknak hazudik, mi pedig tudjuk az igazságot. Ő fél tőlünk és elveszítjük lassan, bármit is teszünk.

Volt Juan Brevának

teste óriás csak.

De benne – lányhang,

amilyen senkinek.

Mosoly, ha árad,

mégis alatta

hangok lelkei fájnak.

Citromkertjei suhognak

a szendergő Málagának.

Könnyébe tengersókat

old föl a bánat.

Homérosz-vak a hangja,

és anyaga dalának

tenger, mely fénytelen,

narancs, melyet kivájtak.

Ez is elég direkt, gondolkoztam rajta, hogy berakjam-e, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt. Ahogy leírja, mennyire keveset érünk, ha nem mutatunk meg mindent önmagunkból, hogy az elhallgatás is hazugság és kevesebbek leszünk tőle.

Milyen gondolataim támadnak ma éjszaka rólad, Walt

Whitman, mert fejfájósan lődörgök a

mellékutcákon a fák alatt elfogódott tekintettel

bámulva a teliholdat.

Éhségbe fáradtan és a képzelet kirakatait méregetve

a neon-gyümölcsű nagyáruházban,

felsorolásaidról álmodozva.

Micsoda testes őszibarackok, micsoda félhomály!

Egész családok vásárolnak ma este! Férjekkel

teli folyosók! Asszonyok nyakig a tenger

körtében, gyerekek a paradicsomban - te meg,

Garcia Lorca, mit csináltál ott a

görögdinnyéknél?

Láttalak téged, Walt Whitman, gyermektelen,

magányos vén turkáló, piszkálódtál a

frizsiderben a hús között és szemeztél a

fűszeres fiúkkal.

Hallottalak kérdezősködni: Ki szeletelte föl a

disznóhúst? Mibe kerül a banán? Te vagy az,

Angyali Gyermek?

Ide-oda ténferegtem a ragyogó konzervhegyek közt,

mindig a nyomodban, sarkamban egy

képzeletbeli áruházi detektívvel.

Végig a tágas folyosókon nagy léptekkel egymásba

fogódzva magányos képzeletünkben articsókát

kóstolgatva, minden megfagyott édesség

birtokában, és soha nem érintve a kasszát.

Hová megyünk mi, Walt Whitman? Zárnak egy óra

múlva. Milyen utat mutat a szakállad ma éjszaka?

(Megérintem könyvedet és Odüsszeiánkról álmodom

a nagyáruházban és lehetetlenül érzem magam.)

Magányos utcák sorát rójuk egész éjszaka? Árnyat

árnyhoz adnak a fák, sötétek a házak,

magunkra maradunk mind a ketten.

Kék autók között a parkolóhelyeken lődörgünk a

szerelem elveszett Amerikájáról álmodozva,

míg haza nem érünk csöndes kunyhónkba?

Ó, kedves apánk, deres szakállú, magányos vén

példaadó, mi maradt Amerikából, mikor

Kháron átevickélt a folyón és kiszálltál a

füstölgő partra és bénán bámultál a Léthe

fekete vizein távolodó csónak után?

Ezt a verset találtam meg szinte legutoljára és nagyon megtetszett, hogy olyanokat is megemlít, akiket nemrég ismertem meg. Mint a rimbaud, ez is egy nagyon egyszerű, semleges cselekvést mutat be, olyan kis megjegyzésekkel, amik különlegessé teszik. Számomra.

Martin Ireland többnyire uszodai képeket fest. Általában ennél több szokott látszani az emberekből, egészen különlegesen mutatja meg a szépséget. Én azért ezt a csobbanást, merülést választottam, mert ez a kép, úgy, ahogy van, nekem a menekülést jelenti, leginkább önmagunk elől.

Amíg nem láttam a filmet, mindig így képzeltem Dorian Greyt. A virágkoszorú, az egyetlen színes része a képnek, megbélyegzi őt. Szabályossága és szépsége ellenére is nagyon tetszik.

Nem terveztem berakni semmi nagyon direktet, de ez a kép nagyon megtetszett. Az a tűnődő arc, ahogy elfordul a banántól, az lett a kedvencem. Mindig egy szó jut eszembe róla - szégyentelen.

Borzasztóan giccsesnek tartom és a fehér-ló-a-hold-előtt típusú képek jutnak róla az eszembe, mégis tetszik. A zsúfoltsága, a sokszínűsége, minden annyira kifejező benne. Olyan jó, hogy egyszerre mutat meg mindent, de leginkább a bizonytalanságot.

E sötét szobákan, ahol lélekszakada,

napjaim terhét hurcolom, forgolódva erre-arra,

ablakokat keresek. – Mintha csak egy ablak,

mely kinyílik, a megváltással volna teljes.

De ablakok sehol sincsenek, vagy csak én

nem lelek egyet se. De jobb is így. A fény,

ha gyúl, talán megint csak újabb gyötrelem lesz.

Ki tudja, milyen ismeretlen dolgokat mutathat.

Ez a vers se lett a kedvencem, ennek ellenére pont azt mutatja meg, amit már az előszóban se tudtam rendesen megfogalmazni. Azt a részt, amikor nem tudjuk elfogadni önmagunkat, illetve el tudjuk, de mások kedvéért igyekszünk úgy tenni, mintha meg akarnánk változni. 
Erre nem ismerek jó szót. 

Francoise Nielly képei közül nagyon nehéz volt választani, mind tetszik és mindben van valami titok. Talán azért mert nincsenek rajtuk cselekvések, érzések, csak emberek, akik úgy néznek és színek. 
Végül ezt választottam, mert ebben éreztem legjobban azt a kettősséget, amit annyira kerestem.